Écs története

A község neve puszta személynévből keletkezett magyar névadással, első írásos említése 1172-ből való, ekkor Esu, Echu néven szerepel. Ekkor Konrád, a király jobbágya három szőlőt hagyott a pannonhalmi apátságra, és egyéb itteni földjeit négy unokájára. A későbbiek folyamán nagy gyakorisággal szerepel az írott forrásokban. Az Árpád-korban részben királyi birtok, királyi népek (udvarnokok, szőlősök, győri várnépek) lakták, részben nemesek és egyházak birtokolták. A pannonhalmi apátság tatárjárás előtti összeírása szerint a helység egyharmad része volt az apátságé.

IV. Béla 1240-ben szabályozta az itt lakó, a győri várhoz tartozó királyi szőlőművesek viszonyait. A megelőző időkben Écsen közbirtokosság lakott, ekkortól viszont Ech, mint a szentmártoni apátság birtoka szerepel. 1266-ban szőlőműveseket és udvarnok szolgálónépeket adományozott a túróci prépostságnak. Ez utóbbi oklevélben jelenik meg Nagyécs neve első ízben. A falu tehát a 13. században két településrészből állt, Nagyécsből és Kisécsből. Kisécs neve csak a következő században, 1322-ben jelenik meg oklevélben. A király 1323-ban Köcski Sándor országbírónak adományozta a nagyécsi királyi szolgálónépek földjeit a pannonhalmi apátsághoz tartozó birtokok kivételével, s ez alkalommal a birtok (Nagyécs) határát is leírták. Későbbi forrásokból ugyanakkor kitűnik, hogy Nagyécs körülírt határai között a pannonhalmi apátság mellett maradtak más kisebb birtoktestek is idegen (nemesi) kézben, illetve a túróci prépostságnak is volt birtoka. A középkor folyamán birtokolták mág a pálosok, a johanniták és a győri székeskáptalan. A 14-15. században a pannonhalmi apátság és a túróci prépostság mellett a pápoci prépostság, és más egyházak is birtokoltak szőlőket és földeket Écsen (feltehetően inkább Nagyécsen).

A tizenöt éves háború, azon belül Győr elfoglalása 1594-ben súlyos következményekkel járt az itt élőkre: mindkét Écs falu elpusztult. Kisécs ezt követően valószínűleg már nem is éledt újjá. A falu helyét az újkori Kisécs-puszta környékén, tehát nagy valószínűséggel Pannonhalma és Écs határterületén, a 82. számú út mentén kereshetjük. Kisécs határa idővel Nagyécs (Nagyécshegy), Pannonhalma és Ravazd területébe olvadt. Nagyécs a 17. század elején újratelepült. A század végének felszabadító háborúi újfent sok pusztulást okoztak a községnek. A háborús események után 1698-ban 88 felnőtt személyt írtak össze. Az egyházlátogatási jegyzőkönyv szerint a falu a pápoci prépostság, a győri káptalan és a szentmártoni zárda tulajdona. Ezt követően a Rákóczi-szabadságharc idején Heister tábornok csapatai dúlták és égették fel a környéket. A 18. század azután a lassú építés időszaka: 1748-ban már közel 700-an lakják, nem szólva az éppen ekkortájt mellette kialakult hegybeli településről, Nagyécshegyről, ahol ugyanekkor 552-en éltek.

A település középkori fellendülését nemcsak a nagyszámú birtokadományozás, vétel, csere, egyéb jogügylet és az ezzel kapcsolatos nagyszámú írott forrás tanúsítja, hanem az a tény is, hanem az a tény is, hogy a 14. század közepén már bizonyosan hetivásáros hely volt. I. Lajos király 1350-ben a vásár napját szerdáról heétfőre tette át. A települést átszelte a Győrből Veszprém felé vezető kereskedelmi és katonai szempontból egyaránt fontos útvonal, amely már egy 1426-os oklevélben is megjelent.

Itt kell megemlíteni, hogy a falu plébániatemploma Árpád-kori eredetű. A 17. században még élő hagyomány szerint Szent István király alapította. 1299-ben az écsi egyház papjairól hallunk, magáról a templomról 1323-ban írnak, ebből megtudjuk, hogy a kőtemplom Szent István király tiszteletére van szentelve. A templom a török időkben erősen megrongálódott, az 1698-as canonica visitatio szerint 1683 előtt felújították, de az újabb török támadás idején ismét leégett. Az 1690 körüli részleges felújítást követően a 18. század első harmadában állították helyre. Az épületen jelentősebb munkálatok ezt követően a 19. század végén folytak.

A középkorú falu (Nagyécs) és a temető maradványait a templom körüli térségben, tehát jórészt az újkori (mai) település (Nagyécsfalu) helyén kereshetjük. Megjegyzendő, hogy a település környékén négy elpusztult középkori falura is vannak adatok. A már említett Kisécs mellett fellelhető a forrásokban egy Kisfalu (Kisfalud), egy Kisság és egy Mesterfalva nevű település. Kisfalu és Kisság helyét Écs határának keleti, Pannonhalmával határos részén, illetve Pannonhalma területén kereshetjük. Mesterfalváról egy 1385-ben kelt oklevél azt írja, hogy az écsi nembeli Mesterfalvai László alapította. Később több birtokosa is volt. Feltehetően a l6. század végén pusztult el, mert a 17. században már pusztaként említik. A falu Écstől északnyugatra helyezkedett el.

Écs határában állt a Petkevár nevű török-kori erősség, amelyre írásos adatok is vannak. A vár a nyúli határhoz közel, a Pándzsa-patak keleti oldalán emelkedő meredek oldalú dombtetőn állt. Petkevárt feltehetően a 16. század második felében emelték, s a Győrt körülvevő kisebb palánkvárak sorába illeszkedett. Valószinűleg a tizenöt éves háború idején pusztult el.

l809-ben a franciák vonultak át a községen, melyet az ún. dézsmapince homokköveiben lévő francia felíratok is bizyonyítanak. A sorsfordító események sorából említésre méltó, hogy az 1848-49-es szabadságharcban 36 écsi vett részt. A községek az 1898. évi IV. törvénycikk alapján megállapított nevei Nagyécsfalu és Nagyécshegy. Az 1920-as helységnévtárban Nagy-Écsfaluként és Nagy-Écshegyként szerepel. A két települést 1936-ban egyesítették Écs néven nagyközségként.

1920-ban Écsen avattak az országban elsőként világháborús emlékművet. Kisebb jelentőségű volt a Nagyatádi-féle földreform. 1945-ben 448 kh. földet osztottak ki.

Nem kerülték el a községet a későbbi történelmi események sem. 1956. november 8-án délelőtt az écsi vasútállomáson bányászokból álló nemzetőrök megtámadtak egy szovjet konvojt. Az akciónak köszönhetően a konvojban  szállított mind a tizenhét magyar fogoly el tudott menekülni. A tűzharcban életét vesztette egy 20 éves bányász, Nyírádi József, akit az esemény harmadnapján az écsi falusi temetőben egyházi szertartással temettek el.

Écs 1970. július 1-jéig önálló, majd Pannonhalma NKKT társközsége lett. 1990. szeptember 30-án innen kivált és önálló községi önkormányzatot alakított.

A ma iskolaként funkionáló épületet Szűcs Géza plébános építette 1940-ben. A művelődési házat 1973-ban adták át, mely jelenleg is helyet biztosít a községi könyvtárnak, valamint a kiterjedt nemzetközi kapcsolatokkal bíró aranyminősítésű népdalkörnek (Páva-kör) és a citera együttesnek.

A település külterületén az MVG 1984-ben próbapályát kezdett építeni, ami a Rába-Ring néven vált ismertté. Méreteire jellemző, hogy a domb mintegy 90 hektárnyi területét foglalja.

A dombság és benne Écs szőlőtermesztési, feldolgozási hagyományai közel ezeréves múltra tekintenek vissza. A környező településekhez hasonlóan ez a település is a Szent Márton-hegyi bencések szőlőtermő területe volt. Szőlőművelési kultúrája fennmaradt, amit a zártkerti és az utóbbi időkben divatossá vált, nagyüzemű művelésre alkalmas völgyi szőlősök is bizonyítanak.

A település közmű -és kommunális ellátottsága mindenben megfelel a modern követelményeknek. Az elmúlt öt évben több felújítást is elvégeztek (útfelújítások, polgármesteri hivatal, általános iskola, egészségház), a település életének legnagyobb beruházása a szennyvízcsatorna hálózat kiépítése volt.

A település jövőjének biztonsága a meglévő és leendő tulajdonosok szorgosságán nyugszik. Az elmúlt években, köszönhetően a település kedvező földrajzi fekvésének és Győrhöz való közelségének a városból betelepülők száma jelentősen megnőtt.